Három napja,
hogy összevesztem Niall-lal és bezárkóztam a szobámba. Csak annyira dugtam ki
az orromat, hogy kimenjek levegőzni az erkélyre vagy sétálni az utcára. Na, meg
persze enni. Az nap mikor összevesztem szöszikével, egyszer se jöttem ki a
szobából. Másnap reggelizni mentem ki. A fiúk már az asztalnál ültek és aggódó
tekintettel méregettek. Mindenki megkérdezte, hogy jól vagyok-e -még Niall
is(!)-, amire a válaszom azt volt, hogy: nem…
Ma van a
koncert napja. Délelőtt a fiúkkal próbáltunk. Észrevehették, hogy valami nincs
rendben nálam, mert normálisan viselkedtek. Nem ökörködtek –szokásuk szerint-
és, ezért nagyon hálás voltam nekik.
A délutáni
koncertre semmi kedvem nem volt ott maradni, de a srácok nem engedtek el. Úgy
gondolták, hogyha maradok és bulizok, elszáll minden gondom.
Az öt fiú,
mint mindig hatalmas bulit rendeztek és a röhögő görcs is garantál volt.
Na, meg
persze más tánc se maradhatott ki. Twerk, harlem shake, gangam style és a fiúk
által kitalált ’dino’ mozdulat…
A koncert
végén besprinteltem az öltözőbe, mert már a színfalak mögül kiszúrtam
Brittany-t az első sorban. Mint kiderült a koncert végén találkozhat a fiúkkal
a backstage-ben és fél órán keresztül velük lehet. Nekem meg semmi kedvem vele
találkozni…
A koncertnek
már több mint egy órája vége, de a fiúk még sehol sincsenek. Gondoltam, hogy
utánuk nézek, ezért kimentem a folyosóra. Rossz
hiba! Alig mentem két lépést és megláttam Brittany-t. Mint mindig be volt
göndörítve a haja és ezer kiló smink az arcán. Mini szoknyában és mély
dekoltázsú felsőben volt. A tíz cm-es magas sarkú se hiányzott a lábáról. Menekülés! Alig, hogy visszafordultam és
mentem volna, Britt megszólított.
-Carly?! –
lassan feléje fordultam és én is köszöntöttem.
-Szia
Brittany!
-Ismeritek
egymást? – szólalt meg Louis.
-Egy
évfolyamba jártunk. – válaszolt, majd felém szegezte a kérdést. – Te meg mit
keresel itt? Azt hittem, hogy New York-ba mész és ott is maradsz.
-Hát…tudod…izé…
- dadogtam.
-Ő az egyik
koreográfusunk. – jelentette ki büszkén Harry.
-Na, ne
szórakozzatok! – nevetett fel. – Ez a két bal lábas lotyó a koreográfusotok?
-Na jó!
Kezdjük ott, hogy nem lotyó és nagyon jól tud táncolni! – emelte fel egy picit
a hangját Harry.
-Igaz,
tényleg nem lotyó, mert még senki se járt a bugyijában. Ugye Carly?
-Hát… - nem
tudtam mit mondani, mert szégyelltem.
-Jaj, ne
haragudj. Azt hittem, hogy mindent tudnak rólad a fiúk, de ezek szerint nem…
Akkor a többi dolgot nem is mondom… Csoda, hogy apád nem tagadott még le. Az
anyádról meg ne is beszéljünk. Biztos a sarkon szedte fel apádat.
Ki tudnám
nyírni, azt aki így beszél a szüleimről. Lehet, hogy anyám elhagyott a
születésem után, de biztos meg volt rá az oka.
-Na mi az?
Elvitte a cica a nyelvedet? – kérdezte nyávogós hangján.
Elegem volt.
Bemenekültem az öltözőbe, neki dőltem a falnak és addig csúsztam lefele, míg a
seggem le nem ért a földre. A könnyeimet nem is tudtam és nem is akartam visszafogni.
Hagytam, hogy a könnyek végig csorduljanak az arcom minden egyes szegletén. Azt
hittem vége a megaláztatásoknak, de tévedtem. A fiúk semmit se tudtak a
múltamról és nem is akartam nekik mesélni róla. Azt szerettem volna, hogyha
olyannak ismernek meg, amilyen valójában vagyok és nem olyannak amilyen a gimiben
voltam.
Tádám…zsipp-zsupp…csiribi-csiribá…
és megjelent Brittany. Két mondatában elmondta az egész életemet a fiúknak,
amit nem szerettem volna, hogy megtudjanak. Ebből is látszik, hogy nem
tündérmesében vagyunk.
-Carly! –
rontottak be a fiúk.
-Jól vagy? –
guggolt le hozzám Harry és egy zsepit adott, amire nagy szükségem volt.
Kifújtam az
orromat és letöröltem a könnyeimet.
-Hol van
Brittany? – kérdeztem.
-Ne törödj
vele! Gyere! Állj fel! – jött oda Zayn, aki felsegített.
A srácok
gyorsan átöltöztek, ittak pár kortyot és mentünk haza. Haza?! Jó is volna…
A
lakosztályba beérve egyből a szobába vettem az irányt, azon belül is a
fürdőben. Olló vagy gyógyszer? Olló vagy gyógyszer? Megálltam a bútorzat előtt
és gondolkoztam, hogy mivel tudnék magamnak nagyobb kárt okozni. A körömvágó
ollót választottam. Régebben is vagdostam magam, így nem tartottam tőle.
Leültem a fürdőkád szélére és az alkaromba vágtam, közel az ütőeremhez, ahol
vékony a bőr. Minden vágás kegyetlenül fáj. Amikor már eléggé folyt a vörös vérem,
ami már szinte feketének látszott, abbahagytam és csak néztem, hogy milyen
gyorsan pereg le a vér a kád oldaláról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése