17. fejezet

Augusztus vége van, ami azt jelenti, hogy lassan beköszönt az ősz, az elmúlás évszaka. Lehullnak a falevelek a fákról, leszüretelik a gyümölcsöket és fokozatosan hidegebb lesz Londonban. Ott nem számít, hogy milyen évszak van, mert nap, mint nap esik az eső. Nem tudsz úgy elmenni a sarki boltba, hogy ne érjen el a zápor.

A szekrényekből előkerülnek a vastagabbnál vastagabb pulóverek és a meleg, puha béléssel töltött nagy kabátok. A sál, a sapka és a kesztyű se felejtendő el.

Hogy mért jár egyfolytában az eszem London-on? Mert a napokban haza utazok. Egész nyáron nem találkoztam apuval és már nagyon hiányzik…

A délután folyamán érkeztünk meg épségben a régen látott londoni reptérre. A fiúk nem kürtölték szét, hogy haza utaznak Angliába, így a várakozóban nem hemzsegtek a rajongók, a fotósokkal együtt.

Ahogy a fiúkkal beléptünk az aulába, egyből kiszúrtam apukámat. Kivételesen, most nem orvosi köpenyben pompázott, hanem farmerben, sportcipőben és pólóban. Pont, mint egy átlagos apuka. Egy kis idő múlva –ami pár másodperc volt-, ő is észrevett. Csomagokkal a kezemben szaladtam felé és a nyakába ugrottam, minek a következtében ledobtam a táskáimat. Ő is átölelt és a levegőben megpörgetett. Nagyon szép látványt nyújthattunk. Ilyen egy apa és lánya találkozás több hónap után. Pörgés után letett és szorosan átöleltük egymást. A kis incidens után felszedtük a csomagjainkat és indulni készültünk, de a fiúk odajöttek hozzánk. Mindenki bemutatkozott apunak, ami egy kicsit meglepődtem. Louis bemutatkozása volt a legérdekesebb, mint mindig. Oda állt apu elé, elmondta, hogy őt Louis Tomlinson-nak hívják és kézfogás helyett megölelte. Apu rám nézett, mire megrántottam a vállamat, jelezve, hogy ő ilyen. Bemutatkozás után mindenki fogott magának taxit, kivétel mi, mert apu a kocsijával jött értem és hazafelé vettük az irányt.

Este étterembe mentünk vacsorázni, mert valami nagy bejelentése van számomra. Csendes, de kicsit puccos étterembe mentünk. Az emelten volt az asztalunk. Egy kör asztalnál foglaltunk helyet és -a pincér által adott- étlapot kezdtük böngészni. Felnéztem az étellistából és a szemben lévő asztalnál a 1D-ös fiúk ültek a barátnőikkel. Louis Eleanor-ral, Zayn Perrie-vel, Liam Sophia-val. Niall és Harry egyedül volt.

Nézelődésemet apu mély hangja zavarta meg. Oldalra néztem és láttam, hogy felállt és egy nőt karolt át a dereka alatt. Kiderült, hogy a hölgy, az újdonsült barátnője. Illedelmesen bemutatkoztam, majd leültünk és rendeltünk. Amióta csak az eszemet tudom, apunak nem volt barátnője, legalább is nekem nem mutatta be.

Apa & Karen

Ezek szerint komolya a kapcsolatuk? Én nem akarok apun osztozkodni senkivel sem! Az a legfontosabb, hogy boldog legyen, de nem 18 év –lassan 19- után akarok egy anyukát. Megértem, ha magányos, de akkor vegyen magának ki kutyát. Lehet, hogy rájött a kapuzárási pánik? Lényeg! Akármilyen ez a nő, én akkor sem fogom anyának tekinteni és senki se várja el tőlem, hogy az áldásukat adjam rájuk.

Kezdtem egyre feszültebb lenni, ezért elhagytam az asztalunkat és a mosdóba vettem az irányt. Megnyitottam a kézmosónál a csapot és a hideg víz alá raktam a kezemet. Hagytam, hogy a jéghideg vízcseppek végig folyjanak a kézfejemen. Majd lefagytak az ujjaim, de legalább nyugtató hatása volt.

-Carly?! – jött be Niall.

-Jesszus! – ugrottam fel ijedtemben. – Niall, ez a női mosdó! – oktattam ki.

-Mit nem mondasz? Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem minden rendben van-e.

-Mért ne lenne? – elzártam a csapot és megtöröltem a kezemet.

-Láttam az arcodat, mikor apud bemutatta azt a nőt. – húzta végig ujját arcélemen, mitől megborzongtam.

-Nem érdekes, nem rád tartozik! – mondtam dühösen.

-De én csak segíteni akarok!

-Nem kell a segítséged! És ha most megbocsájtasz… - mentem ki a mosdóból.

Lehet, hogy egy kicsit durva voltam Niall-lal, de nem tudtam máshogy viselkedni vele. Jelenleg olyan állapotban vagyok, hogy most senkivel se tudok normálisan szóba elegyedni anélkül, hogy le ne harapjam a fejét mérgemben. Hogy fogom én ezt kibírni? Egész este jó pofizni ennek a nőszemélynek, akit a pokolba kívánok és még nem is ismerem. Lehet, hogy pont ez a baj? Meg kellene ismernem és utána véleményt alkotnom?

Visszaültem az asztalunkhoz, és megkérdezte Karen –apu barátnője-, hogy minden rendben van-e. Erre bólintottam és egy mosolyt próbálta csalni az arcomra, nem nagy sikerekkel.

A vacsora alatt kiderült, hogy Karen vegetáriánus –ezért rendelt salátaféleséget- és elmesélte, hogy aerobic edző. Erre apum felvetett egy ötletet, hogy a tánc és az aerobic szinte ugyanaz, így edzhetnénk együtt. Komolyan apu? Ennél jobb ötleted nincs?

Míg vártunk a következő fogásra, Karen próbált velem szóba elegyedni, de nem igazán adtam neki olyan válaszokat, mely tovább lendítette volna a beszélgetésünket. Így többször kaptam aputól ’viselkedj, mert rossz vége lesz’ tekintetet. Nem tudod meghatni. Nem változtattam a stílusomon.

Az est fénypontja az volt, mikor Karen nyúlt a vörös boros üvegért és ”véletlenül” elborította. Az üveg tartalma kiborult a világos ruhámon. Ez volt az a pont, amikor elszállt az agyam. Meg akartam mondani neki a magamét, de apu megfogta az ökölbe szorult kezemet és mondta, hogy inkább menjek haza átöltözni. Ha jobban belegondolok, örültem is ennek a balesetnek, mert megszabadulhattam tőlük, de annak kevésbé örültem, hogy a kedvenc ruhámat tönkre tette. Hogy fog kijönni egy fehér ruhából a vörös bor??? Sehogy!!! Ezt is neked köszönhetem Karen!